Blog » Írd meg véleményed! | ClassFM Rádió

Az eseménytelenség határán élek, marha nehéz így blogot írni, mert hát miről. Azon is van időm merengeni, ahogy a kedves hallgatók meg vannak dermedve egymástól - tudom, tudom, az, aki káromkodik, nem feltétlenül családtagja annak, aki ezt kikéri magának, nem felelősek egymásért, de én sem vagyok felelős azokért, akik hívnak. Meg voltam már gyanúsítva mindennel, hogy én játszatom el valakikkel kamuból a dolgot, hogy ilyen szép színes legyen a műsor vagy mit tudom én miért...

Kifejezetten dühös, mert az egyik zárószignálomban az hangzik el, hogy Polesz Anita szerint hamarosan meg fog halni. Mármint én. Régi megfigyelésem, hogy a mások életét semmibe vevő, effektíve perelhető tartalmakat megíró újságírók, akik egyébként nincsenek sokan, bárki bármit is gondol, szóval ők azok, akik a leghangosabban vonyítanak, ha egy egyébként jelentéktelen, tét nélküli mondatban valaki meg meri említeni azt, amit ők egyébként háromszáz tanú előtt hangoztatnak nap mint nap.

Tíz perce ment el mellettem egy havas, szűk utcában egy autó valami ötvennel és azóta azon merengek, hogy ha megcsúszom és kiesek a barom elé, akkor hogy áll meg, illetve nyilván sehogy, csak amikor végigmegy a két térdemen és ezzel határozottan át is alakítja az életemet egyből, akkor hogyan fogja megvédeni magát egy olyan korban, olyan országban, ahol olyasmit soha senki sem mond, hogy elrontottam, hülye voltam.

Én speciel szeretek bulvárt olvasgatni, az is elnyomja a gondolkodást, meg persze az, ha kapok néha egy-egy kioktató levelet, például ma egy angoltanártól, aki jó durván megírta, hogy sza..l beszélek angolul, de hopsza, küld egy könyvet, pont a sajátját és abból majd megtanulok. Kiejteni. Nem beszélek én olyan jól, hogy ez fájna, nem is baj, hogy ezt írta, csak a levele végén az aláírásban a neve után ezt biggyesztette oda: 'angol tanár, író'.

Írtam még tavaly, hogy semmi sem fog változni s hát tessék. Ez ugyanaz a remek, pozitív, dolgozni szerető kis ország, amely eddig sem volt, én is ugyanaz a vidám, kedves, pozitív kisigárzású charmeur vagyok, aki sohasem voltam. Pedig ezt a kettőt kellene csak megváltoztatni ahhoz, hogy én jól érezzem magam - legyenek pálmafák hazánkban s legyek szép én.

Annyira nem érdekelnek az ilyen ünnepek. S ráadásul annyira macerás az egész - mondják, hogy taxit este már ne hívjak, a BKV szórványosan tartja meg a járatait, itthonról még azért nagyon sokat kellene gyalogolnom ahhoz, hogy a remekül közlekedő négyeshatost elérjem s hát hová mennék vele? Lehet, hogy szép korán eltaxizom odáig, aztán fel-le fogok villamosozni, tyuhé.

Mellettem őrület van a férfi szemében, én ezzel szemben békésen, ártatlanul fogom az általa megragadott faelefánt másik felét. Az elefánt nem kicsi, ezért mindkettőnk számára megfelelő csoportajándéknak tűnt, lásd ugye ha egy család összes tagjának már nem tudunk valami szart venni, akkor legyen egy nagy szar. Ennek itt felfelé áll az ormánya, tizenöt kiló a súlya és abszolúte nem jó semmire, ráadásul egy nem teljesen zanzibári stílusban berendezett lakásba nem is illik, viszont ami jó benne, hogy van.

Ez is olyasmi, amit folyton el fogok felejteni, mármint a blogírás. Igazából mindig mindent elfelejtek, ez valószínűleg valami védekezési mechanizmus. S ráadásul abban nem is vagyok jó, hogy úgy magától írjak bármit, jobban szeretek válaszolni, nyilván ez is azért van, mert lusta vagyok, mint állat.