Blog » Mindjárt itt a Karácsony! | ClassFM Rádió

Tisztán emlékszem a pillanatra: pár éve a Hajrá Magyarok! című rádióműsorban a V-Tech-es Kefírrel beszélgettünk dalokról, lemezekről, fellépésekről, és egy kicsit a szabadidő eltöltéséről, én meséltem neki, hogy Albarella szigetén nyaraltunk a családdal, erre ő azt mondta: menjünk el Lignano-ba, nem fogunk csalódni, gyerekkora óta visszajár, amikor csak teheti. Aztán hallottuk másoktól is, hogy milyen remek hely, és 3 évvel ezelőtt úgy döntöttünk kipróbáljuk.

Kaptam már életemben - hála az égnek - rengeteg elismerést, dicséretet, bókot, szép szavakat, jóleső vállon-veregetéseket, őszinte kézfogásokat, hálával teli, vagy épp zavarba ejtő pillantásokat, de ehhez hasonló érzéssel korábban még nem találkoztam. Nem volt jó napunk. Feszült voltam én is, a többieken is látszott, hogy elég egy apró szikra, és kitör a háború, napok óta rosszul, keveset aludtunk mindannyian a rekkenő hőség miatt, és vártuk, hogy valahogy véget érjen a nap anélkül, hogy robbanna a bomba.

3000 méter magasból kiugrani egy repülőből egyesek szerint őrültség. Szerintem meg az egyik legnagyobb élmény, amit ember átélhet itt a Földön. Illetve a levegőben. Szóval egyáltalán bárhol. Nem tudom pontosan mikor, de elég régen megfogalmazódott bennem a vágy, hogy szeretném kipróbálni az ejtőernyőzést. Azt sem tudom megmondani pontosan, hogy mi vonzott benne annyira, de talán pont az, hogy fogalmam sem volt milyen lehet.

Bár tudom, hogy tárgyakhoz nem szabad ragaszkodni, ám most mégis úgy érzem, búcsúzkodnom kell. Megváltam kedvenc autómtól. Azért vettem meg 4 és fél éve, mert kellett egy nagy autó a bővülő családnak. El is fértünk benne szépen, és nagyon sok helyre elvitt minket, és ami a lényeg, haza is hozott. Jártunk vele, 3 alkalommal Olaszországban, egyszer Horvátországban, Zalakaroson, Nyíregyházán, és még számos csodálatos helyen.

Igazságtalannak érzem, hogy a múltkori Ronnie James Dio-ról szóló bejegyzésem mellett nem ejtettem szót Végvári Tamásról. Mindig az volt a célom, hogy nyomot hagyjak magam után, így aztán csodálom és tisztelem azokat, akiknek ez sikerül, sikerült. Magyarázkodásnak gyenge volna, hangsúlyozom: nem is annak szánom, de az van, hogy sokáig ültem a billentyűk felett pár napja, hogy leírjam a nemsokára olvasható pár sort, de aztán nem tettem közzé mégsem.

Nehéz a halálról írni. Pedig eltökéltem magam, hogy leírom a mai érzéseimet, és már vagy ötödször futok neki, mert valahogy nehezen tudom szavakba önteni most mindazt, amit érzek. Nehéz, mert gyermekkorom egyik bálványa, kedvence hunyt el. Korábban is találkoztam már a halállal, sajnos az összes nagyszülőmet elvesztettem már, kicsit magamba fordulva, vagy maximum a hozzám legközelebb állónak (gyermekeim anyjának) meséltem arról, hogy miként élem, éltem meg.

11 éve bármikor összefutok egy zenésszel (elég sűrűn előfordul), felmerül a kérdés (és nem bennem), hogy mikor áll össze újra a Sing Sing, mikor állok újra énekesként a színpadra. Valahogy úgy alakult kicsiny hazánkban, hogy zenekarok nem oszlanak fel, és nem szűnnek meg. Persze néha mondják, hogy vége, meg tartanak búcsúkoncertet (párszor), de aztán megy minden – majdnem – ugyanúgy, mint korábban.

Nem vagyok egy műszaki zseni. Sőt! Tulajdonképpen sík hülye vagyok a technikához. Nekem a számítógép ski fi. Megtanultam kezelni és használni azt a programot, amivel az adást bonyolítjuk, igyekszem nem hibázni, mert ha gebasz van, akkor csak az újraindítással tudok segíteni magamon, és nagyjából tudom használni azt a rendszert, amivel az emberek általában e-maileznek, böngésznek a neten, vagy éppen szöveget szerkesztenek.

Mikor ezeket a sorokat írom, szerda este van, és alig van 36 órám, hogy túlfogyjam a Rákóczi Ferit. Egyelőre még azt sem tudom, hogy mekkora a tét, mert reggel azt találta ki a Balázs, hogy a hallgatók írják meg, milyen büntetést kap majd a vesztes, vagy mit kell bevállalnia nagy közönség előtt annak, ki alul marad a harcban. Sejtem, hogy szenvedni fogunk, de hogy valami rettenetes égő, illetve cikis dolog lesz, arra a nyakamat teszem.

Kezdem a derbivel. Hosszú-hosszú ideje mondogatja a Balázs és a Jani (Sebestyén és Vadon), hogy milyen szépen kerekedem. Azzal kezdődött, hogy azt kezdték híresztelni, mindent megeszem, ami ingyen van, a reggeli műsor rajongói által felajánlott reggelikből, sütikből, tortákból és egyéb finomságokból leginkább én fogyasztok, és ők állandóan azt látják, hogy eszem. Nem kezdenék bele béna magyarázkodásba, hogy ez nem is így van, meg hát akkor van pont a reggeli, vagy a tízórai ideje, mikor beérek a rádióba, mert ez értelmetlen volna.

Bevallom, hogy a címben feltett kérdést a Mónika show-ból vettem kölcsön, a következő sorokban azonban más jellegű megközelítést olvashattok, mint amilyet az említett műsorban megszokhattatok, sőt, ha kitartóan végig olvassátok e bejegyzésemet, még azt is megtudhatjátok, hogy miképpen került a gardróbba Robbie Willams. Most biztosan azt gondoljátok, hogy kicsit betintáztam, mielőtt elkezdtem ütögetni a klaviatúrát, de nem. Kicsit tekerek még a sztorin, csapongok ide-oda időben és térben, de aki jól figyel, nem téved el, ígérem.

Vannak újságok, ahol létezik úgynevezett gyerekszáj rovat, amikor is szülők megírják, és beküldik a szerkesztőségbe gyermekük vicces, vagy mókás be- és elszólásait. Ezennel én beindítom a hallgatószáj rovatot, pár tréfás történettel. Minap telefonált egy kedves hangú hölgy hallgató, hogy ő szeretne kérni egy dalt, de sajnos sem az előadót, sem a dal címét nem tudja, csak annyi van meg az egész dalból, hogy egy férfi a refrénben azt énekli: valovanovó…

Szerintem maradi vagyok. Bizonyos értelemben persze. De vállalom, sőt, mindjárt ki is fejtem, mire gondolok. Vegyük például a zenét. Nagyon nagyra értékelem azokat a régi zenéket, amelyek a maguk idejében úttörőnek számítottak. Már említettem korábban a Beatlest, imádom a Deep Purple, Black Sabbath vonalat, beleértve a Purple összes utódzenekarát, mint pl a Rainbow, és a Whitesnake.

Nagyon szerencsés fickónak érezhetem magam. Ott lehettem kicsiny hazánk egyik legklasszabb farsangi buliján! Kaposvárott 33 éve rendezik a Kaposvári Dorottya és Farsangi napok elnevezésű karnevált. Nem túlzás a karnevál szó használata, aki járt már ott, tanúsíthatja. Nekem idén adatott meg először a lehetőség, hogy láthassam, átélhessem, ráadásul műsorvezetőként a kulisszák mögé is betekinthettem, ami még különlegesebbé tette az élményt.

Elindult egy tök jó játék, talán hallottátok is, ha nem, füleljétek a kívánságműsort hétköznaponként. Jó, jó, tudom, ez most úgy hangzott, mint egy promó szöveg, és tulajdonképpen az is. És azért szólok itt egyrészt, nehogy elkerülje bárkinek is a figyelmét, hiszen egy jó kis C30 a nyeremény egy hónapra, másrészt közös ügyünkről a ZENÉRŐL szól. Szavazhattok, hogy melyek a legjobb zenék vezetéshez.

Mikor ezt írom kedd van, január 19. napja, és tegnap hallottam a hírekben, hogy kimutatták, vagy megfigyelték, vagy az is lehet, hogy simán csak kijelentették, hogy legyen megint valami agyament hír, hogy az év harmadik hétfője a legborúsabb nap minden esztendőben, és ez nem az időjárásra, hanem az emberek lelki állapotára vonatkozik. Mert állítólag az emberek ilyenkor döbbenek rá, hogy a karácsonyra felvett kölcsönt törleszteni kell, a legtöbben ilyenkor szegik meg az újévi fogadalmakat, és hát ilyenkor érezzük azt, hogy mostmáraztán tényleg véget érhetne a tél.

Először is köszönöm, hogy van, aki olvas, és méginkább köszönet azoknak, akik hozzá is szólnak mindahhoz, amit leírok. Jól esik. Imádok rágózni. Nem vagyok ínyenc a rágózás terén (sem), lehet mentolos, gyümölcsös, jöhet bármelyik - bár egyszer megkínált a Plitz Husi egy amerikából hozott fahéjas rágóval, na az minden rágót felülmúlt ízben. Szinte mindig rágózom. Biztos vannak, akik azt mondják rossz szokás, de már nem tudok leállni, valószínűleg függő lettem. Nem bánom, mert rágózni jó. Viszont...

Először a Hajrá Magyarokban találkoztam Dobrády Ákossal. Jókat beszélgettünk a zenéről adásban, és még jobbakat adáson kívül. Aztán olyan jó lett a kapcsolatunk, hogy párszor együtt vacsiztunk, vagy mi mentünk hozzá, vagy Ő jött hozzánk. Szóval lett köztünk egy baráti viszony, ami mind a mai napig tart.

Nagyobbik gyermekem, Rómeó, aki márciusban lesz 5 éves, imádja a zenét. Már csecsemő korában hallgattattunk vele - szerintünk - jó zenéket, pl. lassú Sting, George Michael dalokat, az elalvásnál nagyon működött, mint ahogy Ákos Altató-ja is, és persze voltak a már-már kötelező gyerek lemezek, de itt erősen szelektáltunk.

December 15-én Budapesten járt Sing Singes éveim istene, a nagy bálvány, a Skid Row egykori énekese: Sebastian Bach. Pár éve adott egy bulit a Wigwamban, - természetesen azon is ott voltam, az első sorban - hozta a legendás Skid Row slégereket, néhány feldolgozást, meg egy-két saját dalt. Baromi nagy öröm volt őt látni és hallani, bár az az igazság, hogy akkor nem volt valami jó formában.